Végső búcsú Oláh
Imrétől
2006. július 7-én,
életének 64. évében váratlanul elhunyt Oláh Imre nyugalmazott címzetes
igazgató. Egykori tanítványainak számos generációi, volt kollégái, városi és
kisebbségi önkormányzati képviselők és mindenki, aki ismerte őt, döbbenten
értesült a hírről: Ő nincs többé. Tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halálát
még sokáig nem tudjuk majd magunkban feldolgozni, hiányát nehezen viseljük.
Oláh Imrének nagyon sok tisztelője van városunkban, közülük több százan július
14-i temetésén személyesen is lerótták kegyeletüket emléke előtt.
Őszinte
megrendültségből, fájdalmas emlékezésből és hálás tiszteletből fonódott össze
az a gazdag csend, amely koporsóját körülvette ezen a júliusi délutánon. A
ravatalozó előtt némán várakozó emberekre a fák lombkoronáin át időnként erős
fényt vetett a nyugat felé hanyatló nap; mint reménysugár a kétségbeesésben.
A
gyászszertartást református liturgia szerint tartották. Csodaszép református
énekek csendültek föl, és közös imák szóltak fel az éghez, amelyet
reformátusok, katolikusok egyaránt buzgó áhítattal vettek az ajkukra.
Balogh Sándor
református tiszteletes egyszerű, keresetlen szavakkal, mély, őszinte
emberséggel, szívbe markolóan beszélt az elhunytról, a református közösség
aktív tagjáról:
„Tízegynéhány
esztendővel ezelőtt becsöngetett valaki a lelkészi hivatal, a parókia
ajtajánál, a nevét sem tudtam. Úriember volt, gondosan öltözött és nehezen
formázta a szavakat: Tiszteletes Úr, az elmúlt évtizedekben más eszmekör
vonzásában éltem, de szeretnék visszatérni, és újra élni gyermekkorom világát,
hitét, a zsoltárokat, a fehérre meszelt templomokat és szeretnék ebbe a
gyülekezetbe járni. Higgye el, tiszteletes úr, minden vasárnap itt leszek. És
attól kezdve minden vasárnap ott volt a templomban, és énekelte a zsoltárokat
és imádkozott és olvasta a Bibliát. (…)
Hihetjük,
vallhatjuk, mondhatjuk, ő ugyan néma marad már, nem nyitja ki a száját
tanításra, szólásra, kedélyes beszélgetésre, de az Isten munkálkodik.
Munkálkodik az ő eddig elmondott szavai és cselekedetei által és munkálkodik
bennünk is. És munkálkodott már akkor, amikor 2000 esztendővel ezelőtt
megváltotta őt, és munkálkodott akkor, amikor nékünk is e megváltás
menekülését, reménységét, békességét kínálja.”
Grószné Krupp
Erzsébet polgármester a város nevében búcsúzott az elhunyttól. Felvázolta életpályáját,
munkásságát, méltatta szakmai erényeit, közéleti tevékenységét. E helyütt
beszédének végét idézzük:
„Tisztelt gyászolók! Kedves barátaim!
Oláh Imre nyugalmazott címzetes
igazgatót Pilisvörösvár Város Képviselőtestülete 2006. július 13-i ülésén a
város saját halottjává nyilvánította, gondoskodva temetésének minden
költségéről.
Csekély dolog ez ahhoz képest, amit ő
tudott adni a városnak négy évtizednyi pedagógiai munkájával. Csak egy halovány
gesztus a sorssal, az elmúlással való örök perlekedésben.
Oláh Imre emlékét nem egy díszes
koszorú, nem egy kőbe vésett felirat, hanem a tanítványaiban bölcsességé érlelt
gondolatai, erkölcsi példamutatása, egész életre szóló tanításai őrzik majd
igazán.
Nemcsak a középiskolában és főként nem
csak középiskolás fokon tanított. Hanem mindenütt és mindenkit. A műveltség, a
kulturáltság, a tiszta gondolatok, a szabatos beszéd lételemei voltak. Mindig
választékosan öltözködött, és mozdulatai is megfontoltak, elegánsak voltak.
Viselkedéséhez illemtankönyvet lehetett volna igazítani. Valódi úriember,
gentleman volt, akinek mindig élvezetes volt a társaságában lenni, szellemének
bűvkörébe kerülni.
A humanista ember életkedve, a hívő
ember alázata és az alkotó ember nyughatatlansága egyaránt jellemezték őt.
Mindezen felül kedves és bölcs humora volt, amely nemcsak kellemes társalgóvá
tette, de segítette őt a társadalmi és a magánéleti tragédiák elviselésében és
túlélésében.
Egyszerű, szegény alföldi családból
származott és tehetségével, szorgalmával nagyon magas megbecsülésre tett szert.
Egész életében segítette ennek elérésében az az erkölcsi tartás, amit
családjából hozott, és lelkében mindig erősen meglévő református hite.
Szellemisége, hite, erkölcsisége, műveltségének varázsa továbbra is gazdagítani
fog minket. Emlékét örökkön megőrizzük.
„Az életből úgy kell távozni, mint
valami vendégségből: meg kell köszönni a házigazdának, s azzal pakolni” – írta
Voltaire, a nagy francia filozófus. Oláh Imre így távozott közülünk. Talán csak
néhány pillanat volt, míg elbúcsúzott a Házigazdától, akinek létét köszönhette,
és elindult a nagy ismeretlenbe, ahonnan még nem tért vissza utazó.
Emlékeinkben most már mindig így marad
meg: elegáns humanistaként, higgadt érvelőként, bölcsességét szétosztó
pedagógusként.”
A
búcsúzóbeszédek után vállra emelték a koporsót és a temetési menet elindult a
frissen megásott sír felé. Amint Szent Mihály lova elindult, mintegy
varázsütésre hűs szél kezdett fújni a temetőben, hogy elfújja a bánatot, s erős
vágyakat és szándékkal frissítse fel elnehezült lelkünket…
Fogarasy Attila
(Vörösvári Újság 2006. július)